Az ötezer fontos csók

Már többször elmondtuk, hogy Simon Templar igen szerelmes természetű férfiú volt. De ez a megállapítás nem egészen pontos. Egy csinos arc, vagy karcsú boka őt sem vonzotta jobban vagy kevésbé mint bármilyen más normális férfit. Talán csak őszintébben bevallotta ezt a tényt.

Az viszont igaz, hogy néha, ha különösen kalózkodó kedvében volt, miközben nyaktörően keskeny és meredek ösvényen csörtetett végtelen céljai felé, rágyújtott egyikére utánozhatatlan nótáinak, amikkel igyekezett elűzni a civilizáció komorságát, ahogy ő látta, és még kórust is komponált ezekhez a dalokhoz:

 

Ha vörös vérem évek múlva egyre hígabb,

És érzem, hogy majd meghalok,

Piros ajkakat csókkal boritok,

Hozzá jó vörös bort iszok,

És végre mindent könnyen itt hagyok.

Bizony fiam!

És végre mindent könnyen itt hagyok!

 

De mindebben volt valami, amit a hallgatóság úgy fogadhatott, ahogy akart, és alapjában véve az Angyal fütyült az egészre. Semmiben, amit mondott vagy tett, nem ismert mérsékletet. Az a lázadó életkedv, amely gengszterré tette, talán kissé túl szenvedélyesen tiltakozott minden mérséklet ellen. Ha mindamellett azok számára, akik közelről ismerték, ő jelentette a kor egyik ritka bűbájos és romantikus alakját, ez volt pontosan az a vélemény, amelyre saját személyével kapcsolatban áhítozott.

Az itt leírt beszámolók főképpen olyan eseményekre vonatkoznak, amelyek során a megélhetéséhez szükséges anyagiakat inkább fortéllyal és stratégiával, mint merészséggel szerezte meg. De még ezekben az időkben is előfordult, hogy további pályafutása egy szemvillanás alatt fogant elhatározás sikerén múlt. Ez történt Mrs. Dempster-Craven sokat emlegetett rózsaszín gyémántjának esetében is. És ha ez esetben is szerelmeskedőnek látszott, ő azon a véleményen volt, hogy nincs mit sajnálnia.

– A gondolat, hogy egy öregasszony ilyen ékszer birtokában legyen, éjszakákon át nem hagy aludni – panaszkodott. – Kétszer láttam már… micsoda vén banya!

Ezt valamelyik este vacsora közben jelentette ki. Jelen voltak: Peter Quentin és Patricia Holm, aki – ha minden munka készen volt – egyeduralkodó lehetett az Angyal megfélemlíthetetlen szívében, és legjobban értette, miként kell minden gonosztettét fogadni. „Mandalay Csillaga” véletlenül vetődött fel beszélgetés közben, és érdemes feljegyezni, hogy Simon Templar vendégei közül senkinek sem jutott eszébe vitába szállni az Angyal kissé eretnek tételével vén banyák ékszerviselési jogait illetően. De ezúttal Peter Quentin mégis beugrott. Ő ugyanis megértette az Angyal gondolatait, amelyeket az sóvárgó szavai mögé rejtett, és így szólt:

– Ne hülyülj meg, Simon. Pénzre nincs szükséged, és „Mandalay Csillagát” amúgy sem tudnád elemelni. Az asszony magándetektívvel jár, aki mindenhová követi, ahová megy…

– Nem tudnám elemelni, Peter? – kérdezte az Angyal igen lágyan.

Patricia meglátta szemében a felvillanó fényt és megragadta Peter csuklóját.

– Te hülye! – mondta fuldokolva. – Most jól megcsináltad! Elég bolond ahhoz, hogy csak azért is megkísérelje…

– Mi az, hogy „megkísérelje”? – kérdezte az Angyal elnézően körbepillantva. – Ez már szinte súrolja a rágalmazás ismérvét képességeimmel kapcsolatban, amit persze a leghatározottabban…

– Nem így értettem – tiltakozott a lány hevesen. – Úgy gondoltam, hogy miután pénzre amúgy sincs szükségünk… Hiszen azt mondtad, hogy átmegyünk egy hétre Párizsba…

– Mehetünk Amsterdam felé is, és útközben mindjárt el is adhatjuk Mandalay Csillagát – mondta az Angyal nyugodtan. – Úgy hazudsz, egyetlen szerelmem, mintha könyvből olvasnád. Úgy értetted, hogy Mandalay Csillaga túl nehéz feladat a számomra, és csak bajba keverednék, ha mégis utána vetném magam. Nos, tény és való, hogy már régebben tervezek egy kis kirohanást ezért a kőért.

Peter Quentin nagyon húzott a Château Olivierből, hogy idegeit kissé megnyugtassa.

– Ilyesmi soha eszedbe sem jutott – mondta, és én ünnepélyesen visszavonok mindent, amit mondtam. Igazán kihívnád magad ellen a sorsot.

Simon még egy szelet dinnyét rendelt, és legangyalibb, de egyben bizonyos belső feszültséget is eláruló mosolyával dőlt hátra a széken.

– Valóban? – kérdezte odavetve. – Elmondtam már nektek valaha híres történetemet arról a kurta farkú hófajdról, Alphonse volt a neve, amelyik bűnös viszonyt folytatott egyszerre két lúdtalpú vadkacsával a szibériai tundrákon? Alphonse asztmás volt, és igaz hittel csüngött a Buddha-valláson…

Hosszasan mesélte el a történetet, és nem engedte magát félbeszakítani. Tudták, hogy a kocka el van vetve. Ha Simon Templar egyszer fejébe vett valamit, lehetetlen volt vele vitatkozni. Ha nem hallgattatta el az ellenvéleményt egyszerűen azáltal, hogy a másikat szóhoz sem engedve jutni elkezdte bolondos és képtelen anekdotáinak egyikét, akkor udvariasan végighallgatta mindazt, amit a másik szükségesnek tartott elmondani, mindenben helyeselt, és pontosan úgy cselekedett, ahogy azt eleve elhatározta. Nem lehetett rajta segíteni. Most pedig azt vette fejébe valami tisztára őrült ötlet alapján, hogy Mandalay Csillaga megérett a gazdacserére. Nem volt különösen nagy kő, de hibátlannak könyvelték el. Úgy hírlett, hogy az értéke tízezer font. Simon úgy számított, hogy akkor ő is megkaphat érte ötezret Van Roeper kis boltjában Amsterdamban, és ötezer font olyan összeg volt, aminek mindig tudott rendeltetési helyet találni saját kis háztartásában.

De minderről nem szólt Mrs. Dempster-Cravennek semmit, amikor harmadszor látta, és először beszélt vele. Rendkívül udvarias és sajnálkozó volt. Meg is volt erre minden oka, mert gyorsjáratú Hirondelje, amelyet maga vezetett, összeütközött a Hyde Parkban Mrs. Dempster-Craven Rolls-Royce-ával, és annak hátsó vázában erősen megbolygatta az előkelő összhangot, amely a jobb és bal oldal között fönnállt.

– Igazán borzasztóan sajnálom – mondta. – Sofőrje oly hirtelen fékezett… nekem még a kézifékem fogantyúja is letört, amikor meg akartam állni ön mögött.

A kézifék fogantyúja valóban hosszában kettévált, és a törési felületek a sofőr rendelkezésére álltak, hogy azokat megvizsgálja. De senkinek nem kellett tudnia, hogy kissé belereszelt, mielőtt elindult.

– Erről én igazán nem tehetek – mondta Mrs. Dempster-Craven hűvösen. Úton volt, hogy látogatást tegyen egy másodrendű főnemes feleségénél, és érthetően bosszankodott, hogy nagyszerű benyomást keltő kocsiját így összetörték. – Bagshawe, kerítsen kérem egy taxit.

– A kocsi el tudja azért még vinni, asszonyom – mondta a sofőr ártatlanul.

– Hogyan mehetnék – érdeklődött megbotránkozva – Lady Wilthamhoz látogatóba egy ilyen kocsin?! Kerítsen kérem egy taxit, és ne vitatkozzék.

– Igenis – felelte a megpirongatott sofőr, és elindult taxit keresni.

– Igazán nem is tudom, hogyan mentegetőzzem – jegyezte meg az Angyal.

– Akkor ne is kísérelje meg – felelt Mrs. Dempster-Craven bátortalanítóan.

Az ilyenkor szokásos kis gyülekezet kíváncsian állta körül a két kocsit, és messziről egy rendőr közeledett. Mrs. Dempster-Craven csak olyankor szerette a bámészkodókat, ha valamelyik darab bemutató-előadása előtt áthaladt a járdán a Drury Lane színház előtt, nem pedig, ha egy összetört autóban ült a Hyde Park kellős közepén. Az Angyal nem volt ilyen öntelt.

– Sajnos, e pillanatban nem tudom felajánlani, hogy elvigyem; de ha másik kocsimat használhatná ma este a fogadás alkalmából…

– Micsoda fogadás? – kérdezte Mrs. Dempster-Craven büszkén, miután legyőzte a kísértést, amely azt súgta neki, hogy odavágja ennek a fiatalembernek, miszerint még három másik Rolls-Royce kocsija van, amelyek ugyanoly pompásak, mint az, amelyikben ül.

– Marco d’Ombria herceg fogadóestjére gondoltam – felelt az Angyal könnyedén. – Hallottam, amikor ön azt mondta, hogy Lady Wilthamhoz indult, és úgy emlékszem, hogy Marco egyszer említette Lady Wiltham nevét. Úgy véltem, hogy talán…

– Nem megyek a fogadásra – vágott közbe Mrs. Dempster-Craven, de hangja már észrevehetően kevésbé volt fagyos. – Már előbb elígérkeztem vacsorára Lord és Lady Bredonhoz.

Simonnak a szempillája sem rebbent, miközben ezt tudomásul vette. Mielőtt létrehozta volna az összeütközést, gondosan érdeklődött áldozata iránt, és nem kellett sokáig nyomoznia, hogy megtudja: Mrs. Dempster-Craven leghőbb vágya volt személyét, és boldogult férjének millióit a legelőkelőbb társaság verőfényében süttetni. Az odavetve említett herceg még ha külföldi volt is, ráadásul csak keresztnevén nevezve, olyan volt ennél a hölgynél, mint egy raklap méz a medvének. És feljegyzésre érdemes tény, hogy ha Mrs. Dempster-Craven ellenőrizte volna, vajon a herceg ismeri-e a Simon Templar nevet, a legáradozóbb dicséreteket hallhatta volna; mert az Angyal egyik kalandja kerek egymillió font körül forgott, amely az Olasz Bank tulajdona volt, és e kaland révén az Angyal „persona grata” lett a követségen.

A sofőr visszatért a taxin, és Mrs. Dempster-Craven százöt kilónyi élőhússal átköltözött a Rolls-Royceból a bérkocsiba. Rövid küzdelem után, amelyet önmagával folytatott, úgy döntött, hogy megköszöni az Angyalnak lovagi szolgálatát ennél a hurcolkodásnál, és mosolya felfedte remek műfogsorát.

– Remélem, a kocsija nem vált használhatatlanná – jegyezte meg kegyesen, és az Angyal legelegánsabb módján visszamosolygott rá.

– Szóra sem érdemes. Éppen Hurlinghambe készültem egy teniszjátszmára. De majd én is taxiba ülök. – Kivette tárcáját, és átnyújtotta névjegyét.

– Ha már tudni fogja, hogy mibe kerül kocsijának megjavíttatása, kérem, azonnal továbbítsa hozzám a számlát.

– Eszem ágában sincs ilyesmit tenni – felelt Mrs. Dempster-Craven. – Az egész összeütközés kétségkívül Bagshawe hibájából eredt.

Az elképesztő pálfordulás közben újra kivillantotta csodás műfogait, és végleg elhelyezkedett a kocsiban. Simon Templar pedig ujjongva ment haza Patricia Holmhoz.

– Remekül ment minden, Pat! Szinte meg lehetett figyelni, hogyan csúszik le a horog a torkán, amíg végül az egész horogzsinórt lenyelte. A kár, amit a Hirondel szenvedett, körülbelül tizenöt fontba fog kerülni, amit majd a költségekhez könyvelünk. Most már az egész ügy csak idő kérdése.

 

Ez az idő rövidebbnek bizonyult, mint gondolta volna. Mert Mrs. Dempster-Craven nem akart a szükségesnél tovább várni társadalmi ambícióinak teljesedésével, miután akkortájt a legmagasabb polc, amit elért, még csak egy másodrendű főnemes fiatalabb fiának vikend-meghívása volt. Három nappal később Simon postaládájában lila levélboríték volt, és még mielőtt kinyitotta volna, tudta, hogy ez az, amire eddig várt.

 

118, Berkeley Square, Mayfair, W. 1.

 

Kedves Mr. Templar!

 

Bizonyára igen ridegnek tart keddi összeütközésünk alapján, de az ilyen kis balesetek sokkal bosszantóbbnak tetszenek előttünk abban a pillanatban, amikor megtörténnek, mint később, ha visszapillantunk rájuk. Próbálja meg elfelejteni ridegségemet.

A legközelebbi csütörtökön kis társaság lesz nálam. Eljön Lord és Lady Palfrey, Celia Mallard grófnő, és még egy csomó más ember, akiről felteszem, hogy mindet ismeri. Megtisztelésnek venném, ha bármikor este féltíz után be tudna hozzám ugrani, ha másért nem, hát azért, hogy tudjam, miszerint csöppet sincs megsértve.

Remélem, baj nélkül és idejében kiért Hurlinghambe.

 

Őszinte híve

Gertrude Dempster-Craven.

 

– Ki meri azt állítani, hogy módszerem már valaha csődöt mondott? – kérdezte az Angyal aznap ebéd közben Peter Quentintől.

– Én soha – felelte Peter – erről mindenkor biztosítottalak is. Hál’istennek csütörtökön még nem fogsz börtönben kikötni… ha egy kis társas összejövetelre hív meg, nem hiszem, hogy még csak láthatnád is Mandalay Csillagát.

Simon elvigyorodott. – Kis társaság?… ne légy hülye! – mondta. – Gertrude még soha életében nem hívott meg kis társaságot. Ha „kis” társaságról beszél, ez annyit jelent, hogy csak két zenekar fog játszani, és nem lesz több táncoló pár, mint legfeljebb száz. És ha nem veszi fel Lady Palfrey tiszteletére Mandalay Csillagát, akkor legyek egy kurta farkú hófajd és nevezzetek Alphonsenak.

De, amikor felvetette az ötletet, hogy Peter Quentin tartson vele, nem kellett hosszan vitatkozniuk.

– Hogyan tudsz bejuttatni? – vonakodott Peter. – Engem nem hívott meg, és én egyetlen herceget sem ismerek.

– Csak van egy nagybátyád, aki legalább is lordságig vitte?

– Egyetlen nagybátyám püspök Johannesburgban, de Mrs. Dempster-Craven fütyül dél-afrikai püspökökre.

– Nevezd Lord Johannesburgnak – felelte az Angyal. – Nem fog még azalatt utánanézni a Debrett's-ben^[2], amíg ott vagy. Azt fogom mondani, hogy együtt vacsoráztunk, és nem tudtalak lerázni.

Mindez együttvéve egészen átlagos és egyszerű volt; csak a díj, amiért a terv felépült, tette emlékezetessé. Amikor pedig Simon a meghívás napján a Berkeley Square-re érkezett, minden még egyszerűbbnek látszott, mert Mrs. Dempster-Craven büszkén mutogatta a világnak duzzadó keblén Mandalay Csillagát, amelyet négyszögletűre csiszolt zafírok vettek körül. Az egész platinába volt foglalva, úgy hogy az óriás függő inkább emlékeztetett egy égi térképen valamelyik égitest jelképére, mint bármi másra. Igaz, hogy egy tagbaszakadt ember – nem testre szabott estélyi öltözékben – mindig a nyomában volt, mint valami kutya, de az Angyal úgy érezte, hogy magándetektívekkel még el tud bánni. Különben hivatásossal is, még ha előre figyelmeztették is őket… de akkor éjszaka nem tartotta valószínűnek, hogy hivatásossal is összekerül. És még húsz perce sem tartózkodott a házban, amikor szembe került egy sötét hajú, karcsú, csillogó barna szemű fiatal lánnyal, aki élete egyik legártatlanabb flörtjére emlékeztette. De még akkor sem gyanította, mit tartogat a Sors a tarsolyában ezen az estén az ő számára.

Mrs. Dempster-Craven hangja szólalt meg jobboldalt mellette: – Ez Miss Rosamund Armitage… Trayall herceg unokahúga. – Amikor látta, hogy le nem veszik egymásról a tekintetüket, hozzátette: – Talán már ismerik egymást régebbről?

– Igen… már találkoztunk – felelt az Angyal gyorsan magához térve első meglepetéséből. – Ugye akkor volt, amikor ön egy napra átrándult Ostendbe?

– Én is így emlékszem – felelt a lány méltóságosan.

Baloldalról egy báró lépett Mrs. Dempster-Craven mellé, s arra kérte, hogy mutassa be valakinek.

A második zenekar ebben a pillanatban keringőbe kezdett, és Simon karon fogta a lányt.

– Ez aztán kedves viszontlátás, Kate – mormolta. – Engedje meg, hogy gratuláljak.

– Mihez? – kérdezte a lány gyanakodva.

– Amikor utoljára találkoztunk… abban a híres kis nézeteltérésben a Kellman-nyakék körül… még nem volt ilyen közeli rokona Trayall hercegnek.

Egyszer körbetáncoltak a termen – a lány remekül táncolt, ahogy az Angyal el is várta tőle – és akkor a lány hirtelen megkérdezte:

– Mit keres itt, Angyal?

– Élem a gazdagok világát… ingyen pezsgőzöm… figyelem a kismajmokat, hogyan másznak felfelé a társadalmi ranglétrán – felelt könnyedén. – És maga?

– Én ugyanazért vagyok itt, mint maga… öregségi biztosításom még nem teljes.

– El sem tudom képzelni, hogy maga valaha meg is öregedjék, Kate.

– Üljünk le valahová a tánctermen kívül – ajánlotta a lány hirtelen.

Elhagyták a báltermet, és csöndes sarkot kerestek a társalgóban. Szerelmes párok számára sűrű pálmafák rejtett kis lugasokat alkottak, amelyekben karosszékek álltak. Simon észrevette, hogy a lány egészen otthonosan mozog a házban, és ezt meg is jegyezte.

– Persze… már többször jártam itt – felelt Kate. – Fölteszem, hogy maga is?

– Ellenkezőleg… ma vagyok először a ház vendége. Sohasem harapok kétszer egy cseresznyébe.

– Még egy tízezer fontos cseresznyébe sem?

– Még abba se!

A lány cigarettát vett elő kézitáskájából, és odakínálta Simonnak. A férfi mosolyogva rázta a fejét.

– Fura portékák a maga cigarettái, amitől elmegy az ember nevető-kedve, Kate – mondta kedvesen. – Vegyen inkább az enyémből.

– Idefigyeljen – mondta a lány. – Fedjük fel lapjainkat. Maga az ékszert akarja, én is. A mi részünkről már minden elő van készítve, maga pedig éppen előbb mondta, hogy ma van itt először. Lehetetlen, hogy ezúttal túljárjon az eszünkön. Az orrunk elől vitte el a Kellman-nyakéket, de ezt nem teheti még egyszer. Miért nem akar inkább csorbítatlan hírnévvel visszavonulni?

A férfi néhány másodpercig elgondolkozva nézett rá, és a lány megérintette a kezét.

– Nem akarja megtenni… bonyodalmak elkerülése végett?

– Tudja jól, Kate – felelte az Angyal – hogy maga milyen bájos gyermek. Nagyon rossz néven venné, ha most megcsókolnám?

– Száz fontot kivághatnék magának ebből az ügyből… semmiért… csak azért, hogy szabad legyen a pálya.

Simon felhúzta az orrát. – Talán negyvenkilencen vannak az osztozkodásnál? – kérdezte, és megnyújtotta a szavakat. – Igen kis részesedésnek látszik.

– Talán fel tudom vinni kétszázra. Többet semmi esetre sem fognak adni.

Az Angyal füstkarikákat fújt a mennyezet felé, s így válaszolt:

– Még ha kétezerre vinné fel, akkor sem hiszem, hogy meg tudna engem vásárolni, drágám. Olyan unalmas, ha az embert megvásárolják. Mi hát a másik lehetőség? Újra le akarnak ütni a homokzsákkal, és azután bezárnak az éléskamrába?

A lány hirtelen megragadta karját és egyenesen arcába nézett.

– A maga testi épségére nem is gondoltam, Angyal – mondta halkan. – Meg akarom szerezni azt a függőt. Jobban kívánom, mint ahogy maga azt el tudja képzelni. Még soha férfitől szívességet nem kértem. Tudom, hogy a mi mesterségünkben a férfiak nem tesznek a nőknek szívességet… ha nem kapják meg az ellenértéket. De maga állítólag más, mint a többi. Igaz ez?

– Ez egészen új szerep, Kate – mormolta az Angyal érdeklődéssel. – Folytassa csak… kíváncsi vagyok, hová fog kilyukadni.

– Azt hiszi, hogy színészkedem?

– Nem akarok most durva lenni magához, drágám, miután ennyi tűzzel beleélte magát a szerepbe, de…

– Minden joga megvan rá, hogy így gondolkozzék – vágott közbe a lány. Az Angyal látta, hogy semmi derű nincs most a lány tekintetében. – Én ugyanígy gondolkoznék, ha a maga helyében lennék. Igyekszem a drámai hatást kihagyni beszédemből. Valljam be magának, hogy ez a függő vezet ki engem a bandából? Ezentúl becsületes életet akarok élni. – Elfordult a férfitől és idegesen gyűrte zsebkendőjét. – Rövidesen férjhez megyek. Furcsa, mi?

Simon a lányra pillantott, gúnyos mosolya még mindig nem tűnt el ajkáról. Ki tudja miért, de tartózkodott attól, hogy megkérdezze, vajon többi férjét már értesítette-e a tervről: nem tudott semmit a lány magánéletéről. De még a legjobb akaratú modern Robin Hood is megkérdezte volna ezt. Nem is tudta, miért olyan hallgatag.

Akkor egészen tisztán könnyű lépéseket hallott a pálmákon túl, amelyek eltakarták őket mindenki elől. Ösztönösen egymásra néztek és egy férfi elégedett nevetését hallották a pálmák mögül.

– Azt hiszem, ez az új terv sokban megkönnyíti az ügyet, azzal szemben; ahogy eredetileg végre akartuk hajtani.

Simon látta, hogy a lány félig fölemelkedik ültében. Egy szemvillanás alatt magához karolta, leszorította karosszékébe, és másik kezével befogta a száját.

– Minden esetre megtakarítunk magunknak egy csomó bonyodalmat – hallatszott a férfi hangja. Egy gyufa sercenése hallatszott, azután tovább beszélt: – Mit csinálsz a lánnyal?

– Még nem tudom… Csinos kis csibe, de túl komolyan veszi a dolgot. Párizsban majd valahogy le kell ráznom a nyakamról.

– Búsulni fog.

– No, tudnia kellene, mit tartson magunkfajta férfi ígérete felől. Nekem csak arra kellett, hogy ide bevezessen bennünket. Arról már nem tehetek, ha állandósítani akarja a kettőnk közti kapcsolatot.

– Mi lesz a részesedésével?

– Ugyan, majd küldök neki két százast vigaszdíjul. Nem rossz gyerek. Túl érzelgős, ez a hiba.

Rövid szünet után a második férfi megszólalt: – No, ez már a te dolgod. Pont negyed tizenkettő van. Azt hiszem jobb lesz ha megnézem, Watkins előkészült-e, hogy a lámpákat eloltsa.

A könnyű lépések távolodtak, és Simon lassan elengedte a lányt. Látta, hogy olyan fehér, mint a kréta, és könnyek csillognak a szemében. Körültekintően cigarettára gyújtott. Keserves élet ez nők számára… mindig az is volt. Könnyen kellett tudniuk szakítani mindenkor.

– Hallotta? – kérdezte a lány, és az Angyal újra ránézett.

– Ez nemigen volt elkerülhető. Igazán sajnálom, kislány… Ez volt a jövendőbelije, ugye?

A lány bólintott. – Most legalább tudja, hogy előbb nem színészkedtem.

Erre nem tudott mit felelni. A lány felállt, és Simon bekísérte a bálterembe. A lány könnyed mosollyal köszönt el tőle, az Angyal pedig megfordult, és Peter Quentint a közvetlen közelében pillantotta meg.

– Minden élvezet csak téged illet meg, öregem? – panaszkodott Peter mint egy elveszett gyermek. – A világ legkövérebb előkelő özvegyével kellett mostanáig táncolnom. Ki volt ez a kislány? Igen jóképűnek látszik.

– Már egyszer összeakadtam vele – magyarázta az Angyal visszaemlékezve. – Akkor a haverjai leütöttek. Itt Rosamund Armitage néven szerepel, de a rendőrség Kate Allfield néven tartja nyilván, és álneve „a Csinos”.

Peter tekintete mohón követte a lányt a termen át. – Borzasztó büntetés lehet, ha valakinek ilyen álnevet adnak – jelentette ki, és az Angyal szórakozottan mosolygott. – Szóval a konkurencia is jelen van ma este?

– Eltaláltad. – Simon tekintete módszeresen végigkutatta a vendégek sorait, és e pillanatban megtalálta, akit keresett. – Látod azt a feketehajú jómadarat ott, aki olyan, mint egy dzsigoló? És épp olyan arcot vág, mintha kedves, csinos fiú lenne, de ha közelebbről megnézed, látod, hogy csak remekül begyakorolt álarc… Az Philip Carney. Az a nagydarab ember pedig ott mellette… aki éppen most kínál Dempster-Cravennek cigarettát… az George Runce… azt hiszem ezelőtt még sohasem voltak Angliában. Kate mindig többes számban beszélt, és azt hiszem, közben ezekre gondolt.

Peter ajka hangtalanul füttyé csúcsosodott. – Mi fog most történni?

– Nem tudom egész pontosan, de meg merném jósolni, hogy minden pillanatban kialudhatnak a villanyok…

Miközben beszélt, szinte hihetetlen pontossággal minden fény kialudt a három óriási velencei kristálycsillárban, amely megvilágította a báltermet. A teremben tintánál sűrűbb sötétség uralkodott.

A beszélgetés moraja hangosabb lett, és itt-ott kacajok szűrődtek közbe. A zenekar először megpróbált tovább játszani, de néhány szabálytalan ütem után abbahagyta, és a táncolók csoszogása is elhalkult. Valamelyik sarokban a társaság egy része elkezdett karban énekelni: – Hol… volt… Mózes… azalatt… míg minden fény… kialudt? – És azután hirtelen minden más hangot túlharsogva Mrs. Dempster-Craven hisztérikus sikolya rázta meg a termet.

– Segítség!

Pillanatnyi csönd állt be, amelyet csak némi bizonytalan kuncogás zavart meg. Mrs. Dempster-Craven hangja vadul harsogott a teremben.

– A függőm! A függőm! Gyújtsák meg a villanyt!

Azután élesen ki lehetett venni a csöndben egy ököl találkozását hússal és csonttal, fuldokló hörgést és tompa zuhanást. Peter Quentin maga körül tapogatott, de az Angyal nem volt mellette. Elindult a termen át, nekiütközve a sötétben az embereknek, akik tehetetlenül ácsorogtak. Azután néhány gyufa gyulladt, egyre több, és öngyújtók is fokozták a világosságot. És éppolyan hirtelen, ahogy a lámpák elaludtak, az óriási csillárok újra meggyulladtak.

Peter Quentin abba az irányba nézett, ahol a lámpák elalvása előtt a háziasszonyt látta. George Runce a földön feküdt, és az állán egy vágásból szivárgott a vér. Néhány yardnyira tőle az Angyal egy karosszékben ült és gyengéden fogta az állát. Köztük feküdt Mrs. Dempster-Craven megfizethetetlen ékszere elszakított lánccal, és mialatt Peter odanézett, a nő felkapta és zokogásban tört ki. Peter látta, hogy Mandalay Csillaga hiányzik a függő közepéből.

– A gyémántom! – vijjogott Mrs. Dempster-Craven hangja. – Eltűnt!

Magándetektívje könyökkel tört magának utat a tömegen keresztül, félrelökte Petert, és vállon ragadta az Angyalt.

– Gyerünk, hallja-e?! – tört ki belőle. – Mi történt?

– Az a maga embere – felelte az Angyal, és az öntudatlan, fekvő alakra mutatott. – Alighogy kialudtak a lámpák, az ékszer után nyúlt…

– Ez hazugság!

Philip Carney letérdelt Runce mellé, és igyekezet kinyitni a gallérját. Hátrafordulva kiáltotta oda meghazudtoló vádját; de Peter látta, hogy elsápadt.

– Ott álltam Mr. Runce mellett. – Az Angyalra mutatott. – Ez az ember akarta letépni az ékszert és Mr. Runce meg akarta akadályozni.

– Miért nem volt éppen most mellettem, Watkins? – vijjogott Mrs. Dempster-Craven vadul megrázva a magándetektív karját. – Miért nem vigyázott jobban? Sohasem fogom a gyémántomat viszontlátni…

– Sajnálom, madame – felelte a detektív – csak egy pillanatra hagytam el a termet, hogy egy pohár vizet igyam. De azt hiszem már el is fogtuk a tettest. – Lehajolt, és gallérjánál fogva lábra állította az Angyalt. – Legjobb lesz, ha megmotozzuk ezt a fickót, és egy inas hívja a rendőrséget, amíg mi ezt elvégezzük.

Peter látta, hogy az Angyal arca olyan kemény lett, mint a csiszolt acél. Simon jobb kezében fogta Mandalay Csillagát, és állához szorítva tartotta. Alighogy a villany elaludt, gyanította, mi fog történni: mint a macska, úgy siklott keresztül a termen, akkor ragadta meg Runce kezét, amikor az éppen kitörte foglalatából a gyémántot, és egyetlen jól irányzott balegyenessel leterítette a gengsztert. Mindezt jól előkészítette, de most egyszerre olyan kerekek jöttek forgásba, amelyekkel nem számolt. A magándetektív szemébe nevetett.

– Minél kevesebbet beszél a rendőrségről, annál jobb – mondta halkan. – Néhány perccel ezelőtt a társalgóban voltam, és véletlenül hallottam, amikor Carney ezt mondta: „Jobb lesz, ha megnézem, Watkins előkészült-e, hogy eloltsa a villanyokat.” Akkor még semmire sem gondoltam, de most már kezdem meglátni a magyarázatot.

Egy pillanatig dermedt csönd volt, azután Carney felnevetett.

– Ez a legjobb trükkök egyike, amiről valaha is hallottam – jegyezte meg. – De kissé rágalmazó, nem?

– Nem bizony – csendült most fel egy lány hangja.

Újra halálos csönd keletkezett, és most hirtelen Kate Allfield lépett a tömeg elé. George Runce éppen könyökére támaszkodva fölemelkedett kissé, de erre a hangra leesett az álla. A lány egyetlen megvető pillantást vetett rá, és emelt fővel fordult Mrs. Dempster-Craven felé.

– Minden szó igaz – mondta. – Én Mr. Templarral a társalgóban voltam, és ugyanúgy hallottam minden szót.

Carney arca fakószürke lett.

– Ez a lány megőrült – mondta, de hangja remegett kissé. – Egész este be sem tettem a lábamat a társalgóba.

– Én sem – toldotta meg Runce, és igyekezett eltüntetni a dermedt ijedtséget arcáról. – Megmondom…

De hogy mit akart megmondani, soha nem derült ki, mert egy új és igen erélyes hang szólt bele a vitába:

– Helyet kérek – és a tömeg szétvált, hogy utat engedjen egy detektív-őrmester tagbaszakadt alakjának, aki polgári ruhában jelent meg. Simon körülnézett, és látta, hogy az őrmester egy rendőrt állított az ajtóhoz, amikor bejött. A detektív végigjártatta szemét a társaságon, és azután Mrs. Dempster-Craven elé lépett.

– Mi a baj asszonyom?

– Az ékszerem…

A magyarázók egész kara mindenféle magyarázatot harsogott, úgy, hogy szinte megszédítették az őrmestert. Az szegény hidegvérűen megvárta, míg mindenki elmondta a maga mondókáját, és azután vállat vont.

– Miután ezek az urak mindannyian egymást vádolják, fölteszem, hogy ön kifejezetten egyik ellen sem akar vádat emelni.

– Nem vádolhatom a vendégeimet azzal, hogy tolvajok – jelentette ki Mrs. Dempster-Craven méltóságosan. – Nem akarok mást, minthogy visszakapjam a gyémántomat.

Az őrmester bólintott. Tizenkét évig szolgált a C-osztályon és megtanulta, hogy a Berkeley Square olyan vidék, ahol még a rendőrnek is tapintatosnak kell lennie.

– Akkor talán az vinné az ügyet legjobban előre, ha az urak hozzájárulnának a megmotozáshoz.

Az Angyal kiegyenesedett. Kellemes este volt, és neki nem volt mit megbánnia. A játszma magában véve is megérte, hogy végigjátssza, és ha a díj, amiért játszottak, meg is érte, az még nem volt minden. Senki nála jobban nem tudta, hogy az ember nem nyerhet mindig. Voltak olyan véletlenek, amelyekkel nem lehetett számolni, és ilyen volt a magándetektív Watkins kettős szerepe is. De ha ez nem jött volna közbe, hibátlanul végigjátszotta volna a játszmát, tisztességes versenyben orránál fogva vezette volna a Carney-Runce párt, és olyan tiszta ügyet csinált volna belőle, mint annak a rendje. De ez az egy váratlan részlet vereséggé változtatta a szépen indult kalandot, mint ahogy ez váratlan részleteknél lenni szokott. És Peter Quentin mégis mosolyogni látta az Angyalt.

– Azt hiszem, ez kitűnő ötlet – mondta az Angyal.

Philip Carney és George Runce gyors pillantást váltottak, de szájuk szótlan maradt.

– Talán van itt egy másik szoba, ahol elvégezhetnénk – mondta az őrmester találékonyan, és Mrs. Dempster-Craven bólintott, mint amikor egy királynő kellemetlen szagú követet bocsájt el.

– Watkins majd bevezeti önöket a könyvtárszobába.

Simon sarkon fordult, és elindult az ajtó felé; Watkins még mindig szorosan fogta a karját. De amikor Kate Allfield mellé értek, az Angyal megállt, és rámosolygott.

– Azt hiszem, maga nagyon aranyos teremtés – mondta.

Hangja kissé különösen csengett. És e pillanatban, közel kétszáz megbotránkozott és megdöbbent szem előtt, olyan vendégek szeme láttára, mint Lord és Lady Bredon, Celia Mallard grófnő, három báró, és a nagyravágyó Mrs. Dempster-Craven előtt, könnyedén a lány vállára tette kezét és vadul szájon csókolta. A csöndben, amelyet a megrökönyödött mágnás-környezetben senki sem mert megtörni, és amely ezt a nyílt cselekedetét követte, méltóságosan távozott.

 

* * *

 

– Hogy az ördögbe tudtad eltüntetni? – kérdezte Peter elgyöngült hangon, amikor egy órával később taxin eltávoztak. – Hidd el, szinte vért izzadtam egész idő alatt, mialatt téged motoztak.

Az Angyal arca felvillant a sötétben, ahogy mélyet szippantott cigarettájából.

– A számban volt – magyarázta.

– De hiszen kinyittatták veled a szádat is…

– Csak addig volt az én számban, amíg meg nem csókoltam Katet – felelt az Angyal, és az egész hátralévő úton dúdolgatott hazáig.